2026.09.24. Mohács 500
A kissé karcos szeptember végi reggelen izgatottan várták, kezükben az erre az alkalomra készített egyedi Beszálló kártyával a Törzsasztal tagozat által szervezett kirándulás résztvevői az autóbusz érkezését a Stefánia Palota előtt. Gyors köszöntés és tájékoztatás után elindultunk 200 km-t meghaladó utunkra.
A közel 3 órás buszozás monotonságát a csoport vezetőjének ajánlatára egy könnyed „Ki tud többet a mellettünk feltűnő települések, helyszínek történelmi, gazdasági, politikai, vagy éppen csak bulvár történeteiről” kvíz törte meg. Sorjáztak a kérdések és a válaszokból megtudhatták, hogy honnan ered a különös nevű Beloiannisz település neve, hogy került Dunaújvárosba a Mohácsra tervezett vasmű, választ kaptak arra, hogy melyik a déli Duna szakaszunk leghosszabb és legkeskenyebb hídja. Gemenc kapcsán nem volt nehéz a megfejtés: Homoki Nagy István csodálatos filmje a Gyöngyvirágtól lombhullásig. A jó hangulatú találgatások végén a döntő kérdés sokakat meglepett, hisz most tudták meg, hogy a Bikavér név nemzetközileg védett és csak két borvidékünkön, az egri mellett Szekszárdon használhatják ezt a nevet. Hogy milyen is az, azt három szerencsés társunk 1-1 palack Szekszárdi Bikavér nyereményét elfogyasztva tudja majd elmondani nekünk.
Közben észrevétlenül megérkeztünk Mohácsra, ahol a Széchenyi téren már várt bennünket első helyi idegenvezetőnk, Lőrincz Árpád úr. A keleties elemeket is tartalmazó Városháza épülete kívülről is csodálatos, de belseje is tartogatott meglepetést. A Díszteremben a soknemzetiségű Mohács történelmének megismerése mellett megcsodálhattuk a 20 négyzetméteres, világkiállítási aranyérmes Busójárás története címet viselő hatalmas gobelint (Bíró István munkáját) és a mennyezet Szulejmán szultán sátrának motívumait idéző faberakásait.
Csupán pár lépés és máris a tér másik ikonikus épületénél, a Fogadalmi Templomnál folytatta az ismertetést idegenvezetőnk. Megtudhattuk, hogy a templom alapkövét 1926-ban – a mohácsi csata 400. évfordulóján – a kalocsai érsek tette le. Az alapkővel együtt 3000 magyarlakta falu, 47 város 1-1 kilogrammos, nemzeti színű szalaggal átkötött földküldeményét helyezték el és a fatemplom felszentelése 1929-ben történt meg. A teret meghatározó, az eredeti tervet csak részleteiben megvalósító, templom a Városháza épületével Mohács jelképe is. Tervezői és építői számos világújdonságos megoldást alkalmaztak, de belső kialakításai, képi és szakrális megoldásai is bámulatos szakmai felkészültségről tanúskodnak. A templom körül most kialakított kerengőn Mohács elmúlt évszázadainak eseményeire emlékeztető modern installációk között sétálhattunk végig.
Ha Mohács, akkor busójárás. Így aztán következő állomásunk a Busóudvar volt. A busószokások kialakulásától az egyes formációk, kellékek jelentéseiig részletes tájékoztatót hallhattunk. A sok rekvizitum között aztán megindult az interaktív folyamat. Volt, aki álarcot öltve fotót készített magáról és nyomban, közvetlen internet lehetőségen már küldhette is haza az emlékfotót, ijesztgetve az otthoniakat. Mások együtt evezhettek a busókkal elűzni a törököket, vagy kipróbálhatták tehetségüket a kereplő használatában.
Ebéd után kirándulásunk fő attrakciója következett. A még felújítás alatt álló Nemzeti Emlékhelyet tekintettük meg. Az 1400, emberi csontokat formázó, bronzból készült főkapu kompozíció látványa már tiszteletet parancsolt, de Varga György idegenvezetőnk érzelmektől fűtött, nagy szakmaiságot bizonyító bemutatója közben szinte ott éreztük magunkat az 500 évvel ezelőtti események forgatagában. A szépen felújított kopjafák, vagy ahogy ő rögtön kijavította, fejfáknál megállva az oszlopok faragásainak megfejtését kifejtve mindjárt más szemmel néztük ezeket a jeleket. Különösen megrázó volt, amikor a kisebb fejfáknál elmondta, hogy ezek a csata közben, majd az azt követő pogromokban meghalt, vagy kivégzett gyermekek emlékjelei.
Utunk során megkondítottuk a Lélekharangot, gyönyörködtük Kő Pál és Vadász György Kossuth-díjasok és jó néhány hazai és határon túli szobrász, fafaragó művészi munkájában, majd az 1400 keresztény hősi halott tömegsírjánál a csoport vezetője – aki az Emlékhely 50 évvel ezelőtti kialakításában tevőlegesen is részt vett – néhány emléke megosztása után, a csoport és a klub teljes tagsága nevében dr. Keszthelyi Gyula elnök, Vas Judit a klub kegyeleti elnökhelyettese és Pácser Bálint a Törzsasztal elnöke, a program szervezője a tisztelet és emlékezet koszorúját elhelyezve, búcsút intettünk az Emlékhelynek.
A kirándulás utolsó programja első olvasásra talán kilóg a sorból, de ahogy elkezdődött, rögtön kiderült, hogy egy fontos és érdekes puzzle darab a teljességhez. Ez a program a Szent Miklós vízi és taposómalom megtekintése volt a Csele patak völgyében. Egykor a völgyben több tucat vízimalom sorjázott, de a török hódoltság alatt elkezdődött a hanyatlás, majd a történelem viharai sorában szinte teljesen felszámolódtak ezek a malmok. Az utolsó, romokban álló, elhagyatott malmot egy vállalkozókedvű fiatalember 2007-ben megvásárolta, és saját erőből, no meg a környék patrióta közössége közreműködésével újraépítette, és ma már az egyre ritkább – inkább csak muzeális – vízimalmot és a világon talán egyetlen taposómalmot ipartörténeti kuriózumként működőképessé tette. A fiatal molnárlegény az ismertebb vízimalom bemutatása után a „fészerben” álló taposómalomhoz vitte a csoportot. A hatalmas, minden porcikájában fából készült szerkezet az erdélyi szakemberek segítségével kelt életre. A több mint 5 méter átmérőjű taposókerék működtetése emberi erővel történt, melyet néhány vállalkozó kedvű társunk ki is próbált és megállapították, hogy bizony kemény munka lehetett amíg a búzától eljutottak a szelet kenyérig. A felöntő helyiségben a molnár érdekes elbeszélését hallhattuk a szakmáról, a szakzsargon köznyelvi fordulattá válásáig, a furfangokról és egy meglepő megállapítást tett. Az 1100 darabos liszteszsák gyűjteménye néhány darabjának bemutatásával bizonyította, hogy a vonalkód nem huszadik századi amerikai huncutság. A zsákok szövésében alkalmazott színek, azok sorrendje és szélessége a molnárnak és az értő gazdáknak egyértelművé tette, hogy melyik zsák kinek a terményét rejti. Sorakoztak még az érdekesebbnél érdekesebb sztorik, de sajnos indulnunk kellett hazafelé.
Sok-sok érdekes új információval, élménnyel gazdagodva ért véget a kirándulás, melyet a szervezésben és kivitelezésben közreműködőknek, a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóságának, a mohácsi Tourinform munkatársainak, idegenvezetőinknek és minden háttérben segítő barátunknak köszönünk.
Megéri meglátogatni ezt az izgalmas, érdekes részét hazánknak!
Szöveg: Pácser Bálint nyá. alez. Törzsasztal tagozat elnöke
Fotók: Dudás Sándor nyá. alez. kommunikációs elnökhelyettes
